Ha szilárdtüzelésű rendszert szeretnénk kialakítani, akkor legjobb választás a kandalló lehet. Ez az állítás teljes mértékben érhető is, hiszen ezek a rendszerek számítanak a legősibb és legstabilabb fűtéstechnikai eszköznek. Mostani cikkünk ezen rendszerek történetéről fog szólni.
Az ősi kultúrákban és lakásokban épített kandallók még nagyon távol álltak a ma ismert rendszerektől. Akkoriban kialakítottak tűzrakó helyeket, melyet körbepakoltak kövekkel, a füst pedig arra szállt amerre akart, vagy tudott. Nagyon hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy őseink rájöjjenek, hogy egy egyszerű kürtővel összegyűjthető a füst nagy része és továbbítható a szabadba.
Ugyan részben modern, a kornak megfelelő fűtéstechnikai berendezésekkel már az ókorban is rendelkeztek a görögök és a rómaiak, de a mai értelemben vett kandallók megszületéséről egészen a VIII századig nem beszélhetünk, hiszen akkor jelentek meg az első kémények. Az első kandallónak nevezhető rendszerek az európai kastélyokban és azok lakótornyaiban jelentek meg. Ezek a rendszerek nem csupán fűtésre szolgáltak, hanem dekorációs elemként is jelen voltak. Érdekességnek számít, hogy a kandalló tulajdonosának anyagi helyzetét az is mutatta, hogy milyen nagy és milyen díszített volt a kandallója. Összességében elmondhatjuk, hogy sok éven keresztül számítottak igazi státuszszimbólumnak a kandallók. A hatalmas méretét egyébként az is indokolta, hogy a rendszer nem volt tökéletes.
A kandallók és kémények megjelenése előtt a tűz szabadon lobogott a helyiség közepén, ami őszintén szólva tűzveszélyes volt. A füstmérgezés is igen gyakori jelenség volt elődeink idején, de a sok rossz mellett legalább meleg volt a lakás. Amikor a tüzet a falhoz tolták, két oldalról befalazták, felé kürtőt emeltek a füstmérgezés már nem okozott gondot, - hiszen el tudott szállni felfelé a nagy mennyiségű füst – azonban nem tudták befűteni az egész helyiséget. Ezért egyre nagyobb és nagyobb kandallók építésébe kezdtek, hogy minél nagyobb tüzet lehessen rakni benne. Persze ez nem volt kivitelezhető a végtelenségig, ezért néhányan a füstgáz falban való keringetésével próbálták fokozni a hatékonyságot. Akkoriban a füstelvezető járatokat nem egyenesen a tetőre vezették, hanem körbe a falon, hogy a bennük keringő meleg füst valamilyen szinten fel tudja melegíteni a szobát. Ezzel a megoldással az volt a gond, hogy a kormolódás miatt a füst gyakran áramlott vissza a helyiség levegőjébe. Megfelelő hatékonyság és megoldás hiányában a nemesebb családok esténként összegyűltek a kandalló előtt és úgy melegítették fel magukat. A szegényebb társadalmi réteg tagjai még ebben az időben cserépkályhákat, vagy szabadon álló tűzhelyeket alkalmaztak és használtak.
Franciaország területén rendelet írta elő, hogy kik építhettek kandallókat, és azt is hogy ezen rendszereknek milyennek kellett lenniük. Ekkoriban leginkább gránitból és tömör márványból építették kandallóikat az emberek. Bár nagyon népszerűek voltak, mégsem számítottak hatékonynak ezen fűtéstechnikai eszközök, hiszen egy körülbelül másfél méteres kandalló, melynek egy méteres volt a mélysége csupán 5-10°C-ra tudta melegíteni a levegőt, ha odakint -15°C volt. Ezen tény hatására a XV.-XVI századtól Közép- valamint Észak-Európában a kandallókat elkezdték kiszorítani a cserépkályhák.
Ez idő alatt persze a kéményeket is jelentős mértékben fejlesztették, melynek építését az 1666-ban bekövetkezett londoni tűzvész után szabványosítottak is. Arra is rájöttek, hogy a kémény keresztmetszete befolyásolja a kandalló teljesítményét.
A kandallókat a XVIII. századtól kezdve már alig használták sütésre, így méretük kisebb lett, hatékonyságuk pedig növekedett. Innentől kezdve a lakótér és a kandalló tűztere elkülöníthető volt egymástól, mert megjelentek az első kandallórácsok. Ezen találmánynak köszönhetően már nem kellett tartani a kipattanó parázs okozta égési sérülésektől és tűztől.
Egészen a XX. századig kellett várni az első olyan kandallókra, melyek már teljes egészében fémből készültek, melyek a mai napig is a legkeresettebb megoldásként vannak jelen a piacon.
Persze 
Persze sokan gondolhatják, hogy az udvar gyeptéglával való lefedése túl költséges ahhoz, hogy ezt a megoldást válasszák, így marad a fűmag. Azonban ha jobban belegondolunk, akkor hosszútávon a gyeptégla sokkal kifizetődőbb megoldás lehet, hiszen a termesztési eljárásoknak köszönhetően a gyeptéglák sokkal időtállóbbak, így biztos nem kell majd évente újrafüvesíteni a kert gyepjének kevésbé esztétikus részeit. Gyeptéglákat általában csak igen magas szintű genetikai jellemzővel rendelkező fűmagfajtákból állítanak elő, ráadásul a különböző tulajdonságokkal rendelkező pázsitfajtákat a megfelelő arányban keverik össze, hogy így a gyep még ellenállóbb, sűrűbb és strapabíróbb legyen. A magról való vetés másik hátránya, a sokszor gyenge minőségű fűmagok mellett, hogy az évnek csak egy rövid szakasza alkalmas hazánkban az ilyen füvesítés elvégzésére, hiszen a növekedő fűszálak számára sem a túl meleg, sem a hideg nem tesz jót, így nagyjából marad az április, a május és mondjuk a szeptember. Bár amilyen kiszámíthatatlan az utóbbi években az időjárás, lehet hogy akkor sem járunk sikerrel, ha ezen időszakban vettjük el a magokat. Ezzel szemben gyeptéglát az év nagy részében (áprilistól novemberig) bármikor lefektethetünk és a siker már előre borítékolható. Természetesen a gyeptégla legnagyobb előnye, hogy szinte azonnal ragyogóan zölddé varázsolható a kert, mivel a lerakást megelőzően a gyepet már 10-12 hónapig nevelték, mely időszak alatt megkapta azt a tápanyag mennyiséget, aminek köszönhetően erős, az egész táptalajt átszövő, sűrű gyökérzettel rendelkezik. Ráadásul a gyeptéglák esetén a sűrű fűszálaknak és gyökérzetnek köszönhetően a gyomlálást is elfelejthetjük. A magról való vetés esetén az első 1-2 hónap igen kritikus. Ilyenkor a fűszálak még gyengék és sok tápanyagra van szükségük, amit könnyen elszívhatnak tőlük a gyomok, melyek a frissen vetett részen jelenhetnek meg. Ha a gyomnövények növekedési intenzitása meghaladja a fűszálakét, akkor a szép, sűrű és zöld gyep helyett egy gazzal teli pázsit lesz az végeredmény. Mivel a gyeptéglák esetén már megtörtén egy 10-12 hónapos előnevelés, így ez a pázsit már a gyomszabályozáson is túl van és a sűrű, tömött gyepnek köszönhetően ebben a kifejlett fűállományban a gyomok megjelenése már szinte kizárt. Lehet tehát, hogy 
Ha a tapéta stílusának, mintázatának kiválasztásával már megvagyunk, akkor jöhet a tapéta anyaga. 
Ezután már csak ki nyerni belőle ezt az energiát, amit a nyomás újbóli megváltoztatásával érünk el, hiszen az is jól ismert fizikai törvényszerűség, hogy a folyadékok forráspontja alacsonyabb nyomáson alacsonyabbá válik. Szóval csak el kell érni azt, hogy a nyomás megváltoztatásával a gáz halmazállapotú hűtőközegünk lecsapódjon és újból folyékonnyá váljon, ekkor ugyanis a felvett hőt kiadja magából. Ezt a hőt a hőszivattyú a már említett vízteres rendszerben keringő víz melegítésre használja. Persze ezzel a folyamat itt még nem áll meg, hiszen a hűtőközeget, ami most már folyékony halmazállapotú, újból visszajuttattunk a párologtatóba, ahol az, mivel hidegebb mint a kinti levegő és persze az adott egységben lévő nyomást is megváltoztattuk, újból párolgásnak indul és újból hőt von el a kinti levegőből, amit a hőcserélőben ismét lead a melegítendő víznek. Ez a körfolyamat pedig megállás nélkül megy és állandó működtetéséhez csupán elektromos áramra van szükség, meg persze arra hogy a fűtési szezon előtt átnézessük hőszivattyúnkat egy szakemberrel és ha szükséges, akkor után töltsük azt valamennyi hűtőközeggel.